Csillag M. Gyöngyi verses oldala

Csak egy emlék... Amikor már, csak egy emlék, Ha most is szerelmed lennék. Azt mondtad már nem kellesz, Kihűlt a szíved s nem szeretsz. Amikor már emlék vagy nekem, Nem tudom én, hova tart életem. Nincs ki szeresse, bánatos lelkem, Világ elöl így, el kell hogy rejtsem. Mikor gondolatom mindig ott van, Rád gondolok, vajon most hol van? Egy fájó emlék, ami gyötri a lelkem, Érzem nélküled én magányos lettem! Próbálok élni, nem gondolok rád, De a pillanat vissza sodor hozzád. Szerelmes szavaid, nem feledem el, Tele vagyok most, úgy félelemmel. Senki vagy már nekem, egy emlék, Ha tudnék most, de világgá mennék. De a szívemet kicserélni nem lehet, Ami most is fáj, s csak téged szeret! Amikor egy emlék vagy már nekem, Sírni szeretnék még, de nem tehetem. Elbújok, hogy ne lássák könnyeimet, Úgy felejteném, gyönyörű szemeidet. Már csak egy emléke vagy szívemnek, De míg élek akkor is nagyon szeretle

Egy napon... Távolban tüzes vérvörös az ég alja, Gondolatban végig megyek én rajta. Élet kezdete és vége ott van a határ, Tudom egy napon engem visszavár! Mikor szelíden ölel át a mindenség, Minden baj, gond már az semmiség! Megszűnik a fájdalmam itt legbelül, Megnyugszom egy napon legvégül! Az élet túl drága, és ezt más is lássa, Sok embernek ezért nincsen élettársa. Egyedül bolyonganak a föld felszínén, Magányban haladnak az élet ösvényén! Mindenki keres a földön valamit, valakit, Kergeti az ember itt csak álmait, vágyait. Valakinek sikerül, van ki nem találja meg, Van aki boldog, van aki szívében ott a heg! Egy napon minden fájdalomtól szabadulsz, De addig élj, az élettől mindent megtanulsz! Ne felejts el szeretni, mert az élet csak így jó, Ne bánts másokat, de azért ne is légy gyarló! Egy napon eljön az ítélet, felelsz mindenért, Felelned kell majd úgyis, jó s rossz tettedért. Ne feledd, hol élete

  Egyetlen szó... Egyetlen szó, mit kérek tőled, Szeress s ölellek ahogy kéred. Mert amit én kérek, nem teszed, Eltűnök az életedből, elmegyek! Egyetlen szó, ami boldoggá tesz, Ha kimondod azt, hogy szeretsz. Ha átölelsz és a szemembe nézel, Boldog vagyok én, ezzel a nővel. Csak egyetlen szó, ami kell nekem, Amivel boldoggá teszed, az életem. Ezért lesznek az éjszakák is szebbek, És talán legszebbek, a kora reggelek. Hozzád bújva, úgy aludni el, de szeretek, Ébredni is veled, álom szépek a reggelek! Egyetlen szó, mond ki mert arra vágyom, Szeretlek, a minden vagy ezen a világon! Mikor napnak vége, eljő majd az este, Hozzád bújva, a fáradt gőzt kiengedve. Átölellek, lágyan megsimítom arcodat, Érzem szeretsz, szebbé tetted napomat! Egyetlen szó, mivel boldoggá tehetsz, Mivel szívemhez s lelkemhez érhetsz! Hiszen már oly sok csalódáson ment át, Már nem hittem azt, valaha

  Ó ha átölellek... Ó ha átölellek Föld, vajon mit látnak? Szüksége van az ölelésre a Világnak! Szeretetet hoztam és mosolyt arcodra, Békét szívedbe, jól élni nem harcolva. Szeretni, becsülni egymást emberek, Ezek nélkül élni a földön nem lehet. Szeretnélek átölelni, csituljon lelked, Ne érezz annyi fájdalmat, ott benned! Nem csak az magányos, ki egyedül él, Társsal, családdal, boldogságot remél. Kivel nem törődnek és nincs szeretve, Hiába akkor minden szó, beteg a lelke. Néha úgy érzem magam, mint a vándor, E világra eljővén, csak kis szeretetet szór. Óh sokszor érzem, hiába telve a szívem, Mikor egyedül kevés vagyok, én itt lenn. De tudom, akit hozzám irányít az isten, Azoknak a szeretetből, hiányuk nincsen. Jöjj hát, adok belőle neked is, van belőle, Nekem mindig jut és marad is későbbre! Mert mellkasomban, míg e szív dobban, Ha nincs szereteted, kaphatsz nyomban. Nem elosztom, hiszen ez el nem fogyhat, De ki önzetlen szeret,

  Próbálok én jó lenni, Világban sok jót tenni. Nem könnyű a feladat, Tetézi csak a gondodat. Próbállak úgy meghallani, Minden gondod elzavarni. Lehet néha kevés vagyok, De így tesz ember nagyot. Próbállak én most át látni, De ne félj e nem fog fájni. Megtalálom hol van blokk, Én minden gócot kinyitok. Próbállak én téged érezni, De a szívem elfog vérezni. Érzem lelkednek fájdalmát, Benned a rosszak hatalmát. Próbálom én meg találni, Lelkednek kínjait bejárni. Mosolyt adni a szemedbe, Boldog az ember szeretve. Próbálkozom bízz bennem, No először ezt kell tennem. Bele költözni kis szívedbe, Gondod, bajodat elfeledve. Próbálok én örömet okozni, Életedbe boldogságot hozni. Szabadságot megadni ezzel, Élhessél mindig a jókedvvel. Próbálok én vidámságot adni, Mert ember szereti azt kapni. Ébred bánatos lelke szívében, Megélni mosolyt a szemében. Próbálom de nem vagyok isten, Hatalmam, senki felett nincsen. De ha bef

    4.Rész   A Kórház Angyalai Előzmény: Eljött a nap mikor Noelnek kiszedték a varratait és másnapra haza mehetett. Krisznek Noel szülei megígérték amíg még nem tud talpra állni Noel, addig is bejönnek minden nap kocsival és elhozzák a fút a kórházba és munka után meg eljönnek érte. Mivel látták az eredményt és a javulást Krisznél, egy szó nélkül ajánlották fel hogy a fiukat behozzák Kriszhez.    Folytatás: A srácok ez idő alatt míg Krisszel a kezelések folytatódtak, ők járták a gyerekosztályt és minden kisgyerekhez bementek egy kis kedvességgel és mosollyal. Volt is vidámság az osztályon. Mindenki imádta a kis csapatot. Később egy ötletel vezérelve megkérdezték az orvost - Doki ! Az elfekvő osztályokra is bemehetnénk e? - kérdezte a kis csapat. - Hiszen annyi idős ember fekszik bent akik egyedülállóak, biztos jó lenne kis életet vinni azokhoz az emberekhez is. - vetette fel Brigi. - Természetesen jó az ötlet, de az orvosi kamarában is

  Azt hittem más lesz… Mikor már nincsenek szavak, Érzed még ott vannak a falak. Bele ütközöl és nincs tovább, Nem vagy bátor csak gyávább. Felidézed a csodás kezdetet, Most sajnálod már a lelkedet. Nem az én hibám vagy mégis? Nem, de talán hibáztam én is. Mi jöhet még ezután, a vágy, Hogy máskor majd meglásd. De előre soha nem tudhatod, Mik lesznek a nagy buktatók. Mondhatsz olykor már bármit, De kis fénysugár csak elcsábít. De reményt ad és majd elveszi, Az íre a pontot is csak felteszi. Azt hittem más lesz, mint a többi, Lelkedet tiporja, szívedet ledönti. Mikor már észbe kapsz késő van, Mert hitted más lesz majd naivan. Hiába minden bölcs gondolat, Ez még nem oldja a gondodat. Vártál jobb lesz, de nem jött be, Írva vagyon ez, a nagy könyvbe. Ember tervez, az isten ki végez, Hogy mit szeretnél nem kérdez. Amit a könyvébe megír úgy lesz, Ad, de hát ember vagy és vétesz. Talán belátod majd hibáztál te is,

  Bűnös vagyok… Bűnös vagyok e bűnös világban, Melyben én meg nem hátráltam. Hazudtam is, loptam, csaltam, Nem segíthet már senki rajtam. Pajzán gondolatok, uralják testem, A rossz, ördög előtt térdre estem. Minden van, mégis másra vágyom, Nem akarok jó lenni eme világon. Míg a jókat megbünteti ez az ég, Rosszak mulatoznak nagyon rég. A csalfák , hazugok élik a világuk, Jók is már haladnak csak utánuk. Ez a világ is el van kárhozva már, Ördög a pokolba vigyorogva vár. Nyaldossa fényes láng arcomat, Feladtam rossz elleni harcomat. Miért egyszerűbb rossznak lenni, Nem kell a jóért harcolni és tenni. Jóknak míg bizonyítani kell a jót, Rosszak az élvezők és habzsolók. Rossz leszek eztán én is akarom, Ha kell kint lebzselek az avaron. Nem dolgozom, semmi se érdekel, Ami lesz azt kapzsisággal érem el. Nem törődöm hisz nem a bajom, Egész nap rikácsolok mint a majom. Nem fogok senkit sem szeretni, Mert jobb is érzés né

  Élet? Éled? Mikor próbára tesz az élet, De tudod jól, nem te kéred, Életed igaz csak tiéd lehet, De a karma elégtételt vehet. Sokszor hezitálok mi lenne néha, Nem itt, nem ide születtem volna. Vajon milyen? Más ember lennék e? Vajon mely világnak lennék vendége? Gondolatom néha túl messze jár, Következő életembe vajon ki vár. Lesz e majd odaát valaki talán, Aki boldoggá tesz az élet tornácán. Lesz e ki szeret majd s nem bánt, Mert a múlt elmúlt de nagyon fájt. Vajon jön majd egy szép korszak, Búcsút mondhatok e gondoknak. Merhet e álmodni az ember még, Hiszen olyan ez a világ mint a jég. Az emberek álarc mögé bújnak, Ott hol érnek ott döfnek szúrnak. Sokszor nézek az égre kérdezem, Miért élek én vajon miért létezem. Ki és miért akarta így az életem Hisz hajnalokon egyedül ébredem. Vajon találok e értelmet holnapra Ne számítsak jóra csak rosszabbra Vajon mikor próbára tesz az élet Lesz e még valami valak

  Nem akarom...   Nem akarom hogy sírni láss, Nem te vagy benne a hibás! Alvatlan éjszakák, hosszú napok, Már oly régóta kedvetlen vagyok. Nem akarom hogy vigasztalj, Engem senki és te se sajnálj. Eltökélt hosszú a küzdelmem, Miben lassan elfogy a türelem. Nem akarom a szemembe nézz Hogy lásd nekem milyen nehéz. Nem tudom hol lelem holnapom, Nekem kell segítenem magamon. Nem akarom hogy átölelj nagyon, Nem akarok soha sírni a válladon. De néha jól jön egy kedves szó, Csak ne legyen nagyon megható. Mások erősnek vidámnak látnak, Egyes emberek gyengévé vállnak. De én érzem itt is ott is vagyok, Nem akarom de nyomot hagyok. Magamra erőltetett mosolyom, Nem árulja el saját kis gondom. Nem kell hát mindenkinek tudni, Hogy nehéz idővel versenyt futni. De ha mégis egyszer sírni látsz, Nem te és nem a világ a hibás. Én nem találtam rá az utamra, Nem készültem fel a kudarcra. Nem akarom de jó mégis átölelsz

  Hol van az már… Hol van már az a nyár, Mikor ízleltem a csókod. Hol van már az, mi rég elveszett. Oly régen történt, mosollyal jöttél felém, Azt a szép mosolyt, már nem láthatom én. Hol van már az a szép szerelem, Mikor óvtál és szerettél engem. Oly rég volt már, én sosem feledem. Messze jár tudom, De két szemét látom, ha álmodom. Hol van már mikor boldogok voltunk, S nem érdekelt a külvilág. Mikor együtt nevettünk és sírtunk, Csupán éltünk egymásnak igazán. Hol van már az a tiszta érzés, Mi a nőt s férfit élteti, Mikor kéz a kézben sétálnak együtt, Mert csak egymást szeretik. Álom ez vagy illúzió, többé nem szeretek, Hol van mikor könnyeimben, megláttam a szemedet. Oly rég már nem álmodom , minek az , mert úgy fáj, A kitörő könnyeimben, üres már a láthatár. Boldog vagyok mert élek , de belül üres már, Két szemem kutat téged, és lelkem haza vár. Szeretném ha tudnád , míg élek, Nem feledem soha má