Mint homokszemek...
Mint homokszemek... Mint homokszemek a vízparton, Végtelennek tűnő hosszú utakon. Viharban tépázva minden szemét, Ki e világban nem találja a helyét. Egy homokszem nem több vagyok, E nagy világban nyomot se hagyok. Elfúj a vihar, a szív már csak remél, Hogy valaha, és valamikor célt is ér. Eső áztatja szemcséimet, a nap égeti, Mégis ragaszkodik életéhez, kell neki. Pedig a sors tépázza, dobálja ide oda, Sokszor érzi magát szívében taposva. De nem adja fel, ha a szél fel is kapja, Hisz jóságát, a szeretetét ingyen adja. Nem fél bízni és remélni, ha fúj a szél, Tudja ő hiába vihar, akkor is partot ér! Sokszor kiszárad, mint sivatag a naptól, Életéért mégis küzd, s keményen harcol. Jöhet vihar, eső vagy akár száraz nappal, Nem hagyja magát s harcol akár viharral. Eső áztatja a parton, s elmossa a szemeit, Arra várva mikor, ki fogadja be a kegyeit. Ha egy csiszolatlan gyémántra bukkan, Ö