Mint homokszemek...
Mint homokszemek...
Mint homokszemek a
vízparton,
Végtelennek tűnő
hosszú utakon.
Viharban tépázva
minden szemét,
Ki e világban nem
találja a helyét.
Egy homokszem nem
több vagyok,
E nagy világban
nyomot se hagyok.
Elfúj a vihar, a
szív már csak remél,
Hogy valaha, és
valamikor célt is ér.
Eső áztatja
szemcséimet, a nap égeti,
Mégis ragaszkodik
életéhez, kell neki.
Pedig a sors
tépázza, dobálja ide oda,
Sokszor érzi magát
szívében taposva.
De nem adja fel, ha
a szél fel is kapja,
Hisz jóságát, a
szeretetét ingyen adja.
Nem fél bízni és
remélni, ha fúj a szél,
Tudja ő hiába
vihar, akkor is partot ér!
Életéért mégis
küzd, s keményen harcol.
Jöhet vihar, eső
vagy akár száraz nappal,
Nem hagyja magát s
harcol akár viharral.
Eső áztatja a
parton, s elmossa a szemeit,
Arra várva mikor,
ki fogadja be a kegyeit.
Ha egy csiszolatlan
gyémántra bukkan,
Örül neki s
csiszolja majd egyre jobban.
De néha azok a
gyémántok is hűtlenek,
Elhagynak, és új
szerelmek születnek!
Az élet nem áll
meg pörög mint az óra,
Szállnak a
homokszemek, útjukat róva.
Nyomot hagyva, jót
és szép emlékeket,
Megadni s elfogadni,
kapott érzéseket.
Mámoros éjszakákon
élvezni a mindent,
Nappalok viharában,
mi ide oda röppent.
Budapest 2020. 09.
04.
Saját szerzemény,
szerzői jogok fenntartva!
Köszönöm az időd,
mit a versemre szántál!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése