Megint esik...

Megint esik , szomorú idő van,

Rád gondolok a magányomban,

Reszkető szívvel várlak mégis,

Itt lennél úgy szeretném én is.

Izzik a testem, az ölelésedért,

Minden elcsattant csókodért,

Borzongó vágyaim kisértenek,

Az emlékeimből élek, létezek!

Egy ilyen nap hagytál magamra,

Szinte érzem csókod a nyakamba,

Elkap a vágy utánad újra és újra,

Szeretnék veled lenni összebújva!

Tudom édes hogy én szúrtam el,

Fene nagy vágyó szerelmemmel,

Azt mondtad megfojtalak én vele,

De láttam a szívedben nincs helye!

Még sem tudlak feledni többé soha,

Még úgy vágyom rád szív dobogva,

Ha egyszer vissza sodorna az élet,

Én többé nem engednélek el téged.

Csorognak az arcomon a könnyek,

Úgy mint ablakon, az esőcseppek,

Rád gondolok egyre fázok, vacogok,

Remény vesztetten, fájón zokogok!

És most megint esik, mint akkor,

Mikor elhagytál és lehetsz bárhol,

De a lágy simogatásod érzem még,

Jöjj el hozzám, kell a gyengédség!

Csak téged akarlak, soha senki mást,

Vess még rám egy utolsó pillantást,

Gyötrő lelkemmel kiáltok az égbe,

Megbocsájtást, szerelmet remélve!

Nincs már reményem nincs hitem,

Pedig kértem a jó istenem, hittem,

Hogy vissza jössz hozzám egyszer,

És többé már soha nem hagysz el!

Budapest. 2019. 10. 29.

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva!

Köszönöm az idődet ha olvastad a versemet!