A hontalan

Sokszor vagyok elhagyatott és fáradt ,

Kolonca lennék ennek a nagy világnak?

Sokszor érzem elvesztem és belátom

Hiszen már nincs nékem egy barátom.

Túl sokat és sokszor veszítettem rég,

Bár hittem s reméltem utolsó percig.

Az élet elvette minden őrzött álmom,

Utolsó harcosként vívódom e világon.

Lelkem foszlányai megváltásra várva,

Hisz hontalan lettem a saját hazámba.

Nincs nékem semmim és senkim e földön,

Az életem kín és lelkemnek csak börtön.

Kitörni készül e fájó testemből a lelkem,

Nem érti s fel nem foghatja mivé lettem.

Fájdalom megtört s magányos a szívem,

Minden dobbanása fájó sóhajtás nékem.

Bár élek de értelmét nem látom s érzem,

Ó szerettem hát ez lenne a nagy vétkem?

De bűnhődök, vívódok miért élek mégis?

Szeretni s szeretve lenni szeretnék én is.

Hitem szerte foszlott mint égen a fátyol

Kitagadott, hontalan lett e hazám fiából.

Alamizsnán s könyörkenyéren az utcán,

Koldussá lettem , testem sem a ruhám!

Szívem szilánkjait senki se szedi össze,

Utca lett az otthonom, lelkem is tönkre.

Nem néz, nem lát emberfia már semmit,

Szeretet és otthon? Nem érdekel senkit!

Ha fázom mert hideg a kő, nincs meleg,

Nincs ki nekem adjon szívből szeretetet.

Nem ölel nem csókol többé már engem,

Uram segíts és hagyj végre, elmennem!

Gyötrő lelkemmel hogy lehet még élni?

Imáim sem halhatják, nem akarok kérni!

Csak néked könyörgöm vedd el életem,

Ne az utca és a bűn legyen a végzetem!

Budapest. 2020. 10. 01.

Saját szerzemény, szerzői jogok fent tartva!

Köszönöm a versemre szánt idődet !