Mikor elfogytak a szavak...

Mikor elfogytak a szavak,

Gondolataid is már vadak,

Csak nézel eléd és hallgatsz.

Mennél már mégis maradsz!

Nem is tudod mi tart vissza,

De a levét csak lelked issza.

Nem vagy már boldog érzed,

Mégis ha ránézel tudod véged!

Valami megszakadt te benned,

Hajt az eszed is el kell menned!

De a szíved nem engedi mégsem,

Emléked fogva tart, jó volt régen!

Nem érted mi történik veletek,

Nincs kedved mászni hegyeket!

Kihűlt a nagy szerelmetek lángja,

Hogy lehet, csak a te szíved bánja?

Beszélnél róla, de nem tudod hogy,

Naponta csak ezen jár a gondolatod.

Érzed hogy valami van a levegőben,

Mennél már, vissza nézel elmenőben.

Ránézel és egy könnycsepp elindul,

Látod hogy arcára fagyott a mosoly.

Most ha még szólna, kérne, maradj!

Még talán nem késő, mindent feladj!

De Ő némán áll magába roskadtan,

És már nem bízol úgy a holnapban.

Látod most már, így hiába minden,

Kilépsz az életéből néma csendben!

Gondolatban búcsút intesz utoljára,

Szép lassan elsétálsz az állomásra!

Felszállsz majd a vonatra, elindulsz,

Ma a boldogtalanságtól szabadulsz!

De még sem vagy boldog, elégedett,

Ez a kapcsolat már nagyon kiégetett.

És hát ahol már a szavak is elfogytak,

Ott már vége lett egy szép álmodnak!

Budapest. 2020. 02. 11.

Saját szerzemény , szerzői jogok fenntartva!

Köszönöm az idődet ha olvastad a versemet!