Nézem...
Nézem...
Nézem, látom a
szép csendes tengert,
Isten miért bünteti
az őszinte embert,
Közben könnyeim
folynak le arcomon,
Arra gondolok, ki
segít majd harcomon.
Palástolom, hogy
néha úgy fáj a lelkem,
Isten, miért kell
mindenért szenvednem,
Ez a világ már
érzem, nem az én világom,
Nem jó itt nekem,
tudom már és jól látom.
Csendben nézlek
még, te mélységes tenger,
Talán elindulok,
mert érzem mennem kell,
Víz fölé hajolok
és ohh mily idegent látok,
Nem ismerlek ki
vagy, menj el csúnya átok .
Boldog vagyok? Nem!
Rég nem én vagyok,
Most szólnak értem
máris az égi harangok.
Tudom valami meghalt
nagyon is bennem,
Egyre sivárabb még
betegebb lett a lelkem.
Nincs már aki
biztatna arra, van folytatás.
Elfogyott az utolsó
reményem e világban,
Már nem hiszek
emberben sem, se imában.
Nézlek, látlak
talán még a félhomályban,
Nem gondolok semmire
e koponyámban.
Szívem sajog, és
lelkemben megfáradtan,
Ítéletre várok a
mély tengeri homokparton.
Legnehezebb dolog az
életben az elengedés,
Harcolsz,
barátságért, szerelemért az életedért.
Ha csalódnod kell,
harcolsz hogyan engedd el,
Azért hogy ne
fájjon a múlt, így engedned kell!
Szíved
bekeményítheted, lelkedet nem tudod,
Ha szíved bírja is
de lelkeddel már nem bírod!
Úgy érzed
szétszedtek, összetörték a bensődet,
Térdre
kényszerítettek, nem bírod el a terheket.
Nézem, látom a
szép csendes tenger hullámait,
Ahogy a szél
borzolja tenger tükrét, fodrozódik.
Súgja nekem, gyere
velem adok egy más világot,
Megindulok, hogy
elnyeljen egy régi szép álmot.
Budapest. 2019. 11.
26.
Saját szerzemény
, szerzői jogok fenntartva!
Köszönöm az
idődet ha olvastad a versemet!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése